Apátlanok Klubja

Az apák napja mindig keserédes ünnep az Apátlanok Klubjának tagjai számára.

Az Apátlanok Klubját egy barátom alapította, amikor az apja váratlanul meghalt. Azután váratlanul az én papám is meghalt (számomra legalábbis váratlanul).

-         Üdvözöllek az Apátlanok Klubjában. Most már nem én vagyok az egyetlen.  mondta a barátom, amikor megtudta.

Ez ugyan egy kissé morbidul hangzik, de tulajdonképpen mégis vicces volt. Legalábbis akkor. Visszagondolva még mindig vicces. Legalábbis nekem.

Azóta minden barátom apjának halálakor kis tagsági kártyát gyártok, és meghívom őket egy italra, hogy üdvözöljem őket a klubban. Biztos vagyok benne, hogy nagyra értékelik.

Az, hogy tudok nevetni az Apátlanok Klubjában való tagságomon, nem jelenti azt, hogy ne gondolnék szeretettel a papámra. És gyakran. Különösen reggel, amikor az MTV előtt ülve eszem a zabkásámat. (Nem bírom ki, hogy reggel ne a hírek megnézése legyen az első dolgom..)

Ilyenkor eszembe jut, hogy a papám, akárcsak én, imádta volna Shakirát.

És nem csak azért, mert Shakira állandóan gyémántokkal a meztelen hátán vonaglik. Na jó, lehet, hogy egy kicsit azért is.

Meg persze azért is, mert remek szövegíró és énekes (és ahogy a naplójából tudom, rengeteg pénzt adományoz a kolumbiai árvaházaknak).

De leginkább azért, amit a hasával csinál.

Az a helyzet, hogy a papám, bár kiváló professzor volt, egy csomószor velem együtt nézte az MTV-t.

Nem mintha ebből rendszert csinált volna. Csak időnként beviharzott a szobába, és kérdezősködni kezdett: „Ki ez?” „És ez?” „Ezt most miért csinálja?”

Ez egyáltalán nem arról szólt, hogy az apa-lánya kapcsolatot szerette volna erősíteni. Tényleg csak azt akarta tudni, hogy mi a fene baja lehet Madonnának (Isten tudja, miért érdekelte a papámat a kabbala. Meg Tom Cruise.).

Majdhogynem jobban érdekelte a popkultúra, mint engem. A tudása nem volt mélynek nevezhető, de mindig képben volt, hogy melyik botránynak melyik sztár a főszereplője. Ez valószínűleg azért volt, mert ő volt az egyik azon kevesek közül, aki képes egy időben könyvet olvasni, az Entertainment Tonight-ot nézni, ÉS focimeccset hallgatni a rádióban. IGEN, MINDET EGYSZERRE.

Hadd említsem meg, hogy ez az őrületbe kergetett. Bemegyek egy üres szobába, és hallom, hogy szól a rádió. Kikapcsolom, erre valahonnan a házból ezt hallom: „Hé!  Hallgatom a rádiót!”.

Egyszóval a papám imádta volna Shakirát. Nem is szólva Britneyről, különösen a kígyóbűvölő korszakáról. Biztos vagyok benne, hogy nézte volna a CHAOSt, bár később letagadta volna.

Az is igaz, hogy a papám PhD-zett, és üzleti analízist tanított a Kelley School of Businessben az Indianai Egyetemen, ahol évekig tanszékvezető volt.

És az is, hogy állandóan olyan bonyolult kérdéseken dolgozott, mint                                       „ a diszkriminánsanalízis  genetikai algoritmusa”, vagy „konvex szeparábilis egész szám-programozási feladatok branch-and-bound algoritmussal”, és hangosan azon morfondírozott, hogy hogy bukhatnának meg az elsősei algebrából, úgy, ahogy én is…kétszer.

De hogy a papám mit szeretett volna a legjobban ebben a korban, amiben most élünk, abban egészen biztos vagyok. Britneyt. Meg Shakirát. Semmi kétség.

Továbbra is azon gondolkozom, hogy vajon mégiscsak örökbe fogadtak-e, ahogy mindig is feltételeztem.

Később folytatom.

Sok szeretettel,

Meg