Túlélési útmutató turnézó íróknak 5.

Tudjátok, mi a poén?

Hogy épp időben értem haza a turnémról, hogy itthon érjen az év első komoly trópusi vihara.

Mindegy. Itthon lenni mindenképp jó, és nem érdekel, mit művel odakinn az időjárás!

Eddig mindenki nagyon örült, hogy láthat. A mindenki alatt természetesen Őt értem, akit Nem Nevezünk Nevén Ebben A Blogban, és Henriettát. Henrietta a hazaérkezésemet követő 12 órát azzal töltötte, hogy beszámolt mindenről, ami a távollétem alatt történt.

Sajnálatos módon, mivel nem beszélek macskául, egy szót sem értettem az egészből. Az egész úgy hangzott, hogy „miau mjau mrau miau MRAU MIAU mjau”.

Olyan sokáig nem hagyta abba, hogy kénytelen voltam bezárni a mosókonyhába éjszakára (de azért ne aggódjatok, egy vendégszoba nyílik a mosókonyhából, szóval még ágya is volt, hogy alhasson benne), hogy tudjak aludni.

Amikor reggel kieresztettem, úgy folytatta, mintha abba se hagyta volna, és még a földszintre is utánam jött, amikor reggelit csináltam, hogy még egy kicsit beszélgethessen velem. Pillanatnyilag visszavonult az ágyamon emelt párnaerődítménybe, hogy kipihenhesse  kimerítő elbeszélését. Gondolom, úgy érzi, hogy mostanra felzárkóztam az eseményekhez.

Gem, avagy Jemima, ahogy mostanában nevezni szoktam, a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatta a megérkezésem iránt. Amíg a Flip This House elmulasztott epizódjait néztem, egészen odabújt Hozzá, Akit Nem Nevezünk Nevén Ebben A Blogban, a mellkasára feküdt,  a szívéhez dörgölte a fejét, és nagyon elszántan méregetett engem.

Tudom! OLYAN EGY RINGYÓ!!!! Olyan „Lehet, hogy hazajöttél kis ribanc, de ő az enyém. TELJESEN AZ ENYÉM. Ezt el ne felejtsd!”

Gondolom, fogalma sincs róla, hogy én voltam az, aki tonhalkonzervet bontott neki múlt nyáron, amikor azt hittem, hogy kóbor cica.

És most jöjjön az, amire mindannyian vártunk (jó, talán nem, de mindegy), Meg Cabot Utolsó Túlélési Tippje Turnézó Íróknak:

Nagyon szeretek panaszkodni a turnékat illetően, mert teljesen felborítja az írásritmusomat és megzavarja a macskámat.

De a tengerparti elegáns szállodákból nézve azért egész kellemes a dolog (bár nem is tudom… mi a helyzet azzal, hogy a szobákban nincs vezeték nélküli internet-hozzáférés? És hogy bár az összes sportcsatorna bejön, nincs főzős műsor? És a csúszásgátlók a kád aljára ragasztva, amik NAGYON kényelmetlenek, ha fürdeni szeretnél?  SZÁLLODATULAJDONOSOK, FIGYELEM! Nők is megszállnak a hoteljaitokban!)

De bármilyen nagyszerű is egy szálloda, ahol elhelyeznek, nincs menekvés a turnék rettenete elől.

És ez azt jelenti, feltéve, hogy gondolkodó emberi lény vagy, hogy útközben nem tudod nem gyűlölni magad – még akkor is, hogyha, mint én, nem gondolsz másra, csak arra, hogy hány részt hagytál ki a kedvenc sorozataidból, és hogy az országod a teljes gazdasági és társadalmi anarchia felé halad, és hogy sokkal jobb lenne sürgősen megtanulni kertészkedni, hogy legyen mit enni a Végnapokon.

Ugyanis egész végig mást sem teszel – MÁST SEM TESZEL! – ha turnézol, minthogy magadról beszélsz.

Komolyan. ERRE VALÓK A TURNÉK. Arra próbálod rávenni az embereket, hogy megvegyék a könyvedet.
Így aztán interjúkat akarnak készíteni veled a helyi újságok meg a rádiók, meg ilyesmi, amik során magadról kell beszélned.

És persze a programodba betervezett események alatt is magadról kell beszélned. AMÍG ÚGY NEM ÉRZED, HOGY MEGŐRÜLSZ TŐLE, HOGY ENNYIT BESZÉLSZ MAGADRÓL, ÉS ARRÓL KEZDESZ ÁBRÁNDOZNI, HOGY EGY KÖZLEKEDÉSI BALESETBEN AZ AJKAID ELRONCSOLÓDNAK ÉS NEM TUSZ BESZÉLNI, AMÍG EGY JÓKÉPŰ ORVOS, AKIT ARMAND ASSANTE JÁTSZIK, ÚJ AJKAKAT NEM CSINÁL NEKED A TUDODMIDBŐL.
De hiába ábrándozol, amíg a turné véget nem ér.

Teljesen normális jelenség. Ne aggódj miatta. Pár nap otthonlét és satnya tévéműsorok után elmúlik.
És akkor végre készen állsz rá, hogy megírd az új könyvedet… amivel majd megint turnézni küldenek… És az egész KEZDŐDIK ELÖLRŐL.  A TURNÉK VÉGTELEN KÖRFORGÁSA.
 
De hát erről szól az egész írás-dolog, nem igaz? És eltekintve az önutálatos résztől, nagyon is hálás vagyok érte a kiadómnak – de elsősorban persze az olvasóknak.

Később folytatom..

Sok szeretettel,

Meg