Az író, aki megmentette a búcsúbált 

Az Amerikai Könyv Expo sokkal nagyobb kaland lett, mint amilyenre számítottam… és teljesen másképp, mint ahogy gondoltam. Nem elég, hogy a (az amerikai boltokban HOLNAP megjelenő!!!!) LOCSIFECSI KIRÁLYNŐ milliónyi példányát dedikáltam, de egy csomó nagyon klassz íróval is találkoztam, akik közül egynek egyébként odaadományoztam Meg Cabot Díját Szenzációs Íróknak - önzetlen segítségéért egy vészhelyzetbe került első bálozónak. Bizony, iskolabált tartottak a hotelomban! De előbb a jófej írókról:  Le kell szögeznem, sokkal többükkel ismerkedtem meg, minthogy név szerint felsoroljam őket (és még többekkel újra találkoztam), és elégedetten tudatom, hogy EGYIKÜKNEK SEM volt lelki vezetője, és MINDANNYIAN megfésülködtek. Elég sokat jár mostanában a divaton az agyam, hiszen Lizzie, a LOCSIFECSI KIRÁLYNŐ főhősnője is a divat megszállottja (végső soron divattörténetből diplomázott). Így aztán az AKE-re elég lizzie-s hangulatban és szemöldökcsipesszel felfegyverkezve érkeztem, felkészülten rá, hogy szembeszálljak az irodalom valódi szamárfészkéből elszabadult ápolatlan szemöldökökkel. Az igazság az, hogy sok író, akár azt is mondhatjuk, hogy gondatlan a megjelenését illetően, mert túlságosan is lefoglalja őket a kreativitás ahhoz, hogy rendbe szedjék magukat (és úgy tűnik, hogy úgy gondolják, nincs is rá szükségük, ha egyszer ennyire csodálatosan tudnak írni). A férfiak esetében egész elnéző vagyok, mert nekik nincs meg hozzá az eszük, hogy normálisan nézzenek ki (itt meg kell jegyeznem, hogy bár én is, mint a világon mindenki, nagyon élveztem a Da Vinci-kódot, képtelen vagyok megbocsátani Dan Brownnak, hogy szerencsétlen hősnőjét macskanadrágba és egy kinyúlt pulcsiba öltöztette. CICANADRÁG???? EGY FRANCIA NŐN??? Szerencsétlen jószág úgy rohangál az EGÉSZ KÖNYVBEN, mintha a Go-Go girl-öktől szökött volna. Bár úgy láttam, hogy a filmváltozatra kicsit feldobták a megjelenését, ami kétségkívül Audrey Tatou kedves, de határozott ellenállásának köszönhető. Egyszer találkoztam vele egy repülőúton; iszonyúan kedves – és kiemelkedően elegáns! Tuti, hogy valami ilyesmit mondott a stábnak: „Cicanadrág? Nem hiszem. Mit szólnátok valami Diorhoz?”) De ahányszor meglátok egy írónőt nyitott orrú szandálban és a lábujjak végén megvastagított harisnyában, egy kicsit meghalok belül. Mert azért hölgyeim, ennél több eszünk kéne hogy legyen. Michele Jaffe is teljesen egyetért velem az egyik közelmúltban küldött emailje alapján: Ez bűncselekmény. Bűncselekmény az irodalom és a szemgolyók ellen is. Azt hiszem, fel fogok találni egy új hősnőt, SzuperCukit, aki világszerte azon igyekszik, hogy rendbe hozza a cukiság hálóján keletkezett lyukakat, amiket a sok ronda ruha okozott. Az undorító ruházattól rés támad a Jó kontinuumában, és ezen keresztül a Gonoszok bejutnak világunkba, és nyugodtan terjeszthetik a poliésztert meg a Talbots ruháit. Őszintén, e nélkül is éppen elég rettenet van a világban. Nem is tudnék jobban egyetérteni. Szerencsére a hétvégén megismert írók közül egy sem szorult rá SzuperCuki Csini Varázspálcájára. Marian Keyes írónő, akinek már nagyon régóta megszállott rajongója vagyok, vibráló jelenség, bűbájos és barátságos és szeretetreméltó, úgyhogy azóta még jobban szeretem az írásait. És ki tudná elfelejteni a ragyogó, tündérszerű Sarah Dessent, akit egy könyvkereskedővel (szia, Donna!) közösen cserkésztünk be egy díjátadáson? Sarah éppolyan csodás, mint az írásai, amit ez a kép, amit a weboldaláról loptam, teljes mértékben igazol is. (MIÉRT is felejtem el mindig magammal vinni a fényképezőgépemet?)

Na jó. Egyszer igenis magammal vittem. Szombat este a szállodában iszogattam a mamámmal meg a pasijával (igen, az a tanár, akivel tíz éve járni kezdett, ezzel ihletve meg a NEVELETLEN HERCEGNŐ NAPLÓJÁT). Azt azért mindenképp meg kell jegyeznem, hogy általában nem viszem magammal a mamámat a dedikálásokra, de nem lakik messze Washington DC-től, és beugrott meglátogatni. Mindegy, a lényeg, hogy legnagyobb örömünkre elkezdtek megállni a limuzinok a hotel előtt, és gyönyörűen kicsípett, alkalmi ruhákba bújtatott középiskolások kezdtek szállingózni a bálteremben rendezett búcsúbálra. Na hát aznap este végképp nem volt szükség SzuperCuki ténykedésére. Minden egyes diák TELJESEN helyénvalóan öltözött fel (csak sajnos nem tudok képeket mutatni róluk, mert még nem tudom, hogyan is kéne képeket feltennem a laptopról, amiről most írok – arra szerencsére már rájöttem, hogy hogyan kell ellopni Sarah Dessen fényképeit a weboldaláról). Elégedetten állíthatom, hogy egytől egyig istenien néztek ki. Fiúk, fogadjatok meg egy tanácsot: ha el akarjátok nyerni egy lány szívét, akkor a ruhájával megegyező színűre festett nyakkendővel vagy sapkával nem lehet melléfogni. De bármilyen élvezetes is volt ezt a látványosságot figyelni a bárból – sőt, a mamám, aki szükségét érezte, hogy INTEGESSEN minden mozgólépcső felé haladó bálozónak, kicsit mintha TÚLSÁGOSAN is élvezte volna (bár néhány fiú visszaintegetett) –, a műsor tragédiába torkollott. Egy ifjú hölgy nem vigyázott kellőképp a ruhája szegélyére, és az beakadt a mozgólépcső aljába. Nem elég, hogy a ruhaszegélye tönkrement, de ráadásul OTTRAGADT a mozgólépcsőnél, a saját estélyije fogságában. Tragédia! Az ifjú hölgy minden bizonnyal nem olvasta a BULIHERCEGNŐT, különben tudnia kellett volna, hogy a szoknya szegélyét mindig meg kell emelni (jóllehet csak egy kézzel), amikor lépcsőn közlekedünk. De a legrosszabb mégis az volt az egészben, hogy csak telt-múlt az idő, és senki nem tett semmit. Botor módon feltételeztem, hogy VALAKI szólt már a biztonságiaknak, hogy egy lány csapdába esett a mozgólépcső alján, és nem tud kiszabadulni – de ahogy egyre több idő telt el, és még mindig ott álldogált, rá kellett jönnöm, hogy senki nem szólt a személyzetnek!!! Néhány másik bálozó pedig csak elment bajba jutott bajtársuk mellett, mintha szegényke azt mondta volna nekik, hogy: „Menjetek csak! Nekem már mindegy, de mentsétek magatokat, amíg tehetitek!” Milyen rettenetes! Egész nap az estére készült, A BÁLRA, ami minden középiskolás életét megkoronázza – és mindezt azért, hogy egy mozgólépcső alján raboskodva tölthesse az idejét. De hirtelen a csatatérre vetődött egy magas, szakállas, hawaii inges férfi! Egyértelműen nem bálozó volt, de azonnal kézbe vette az irányítást. Kisvártatva karbantartók özönlötték el a lépcsőt, és végül megszabadították a megszorult leányzót. És hogy ki volt a nap hőse, a rejtélyes megmentő? Nem más, mint Christopher Moore, az író, akinek ebben a valódi vészhelyzetben tanúsított bátorságát és felelősségvállalását nem lehet eléggé méltatni. Így aztán, kedves olvasóim, boldogan tudatom veletek, hogy a stílus és a lovagiasság is élő fogalmak még, és mindkettő megjelent az AKE-n idén, és szerencsére minden Dan Brownra - aki még akkor sem ismerne fel egy valódi vészhelyzetet, ha az arcába nyomnának egy habos tortát - jut egy Chris Moore, aki megmenti a világot. Szerintem ez elég jó kezdete volt a LOCSIFECSI KIRÁLYNŐ-turnémnak, hiszen Lizzie Nichols (azaz a Locsifecsi Királynő) is nagyon elégedett lenne az eseményekkel. Remélem, találkozom majd néhányatokkal a következő állomásaimon, és akkor majd titeket is bemutathatlak neki.

Később folytatom.

Sok szeretettel,

Meg